Farkastól farkasig

ne, de már nincs kérdés, menni kell, menni, ugrani, bukni, hogy áramütésszerűen belém tóduljon minden, úgy, hogy valójában bennem sincsen, semmi, hiszem szemem-szám, mindenem amennyire telik tőlem csukva, bennem csak az előbb felhalmozott levegő van, de hogy hova szökik nem tudom, pedig rendesen egymásra pakoltam, gyűjtöttem és tartalékoltam, de hamarabb kiderült mint gondoltam, hogy megint semmi, volt, nincs, mondjuk elfogyott, aminek pedig soha nem szabadna elfogynia, ahogy egy betű után jön a másik, vessző, vessző sok másik és csak aztán, már rég hetedhét határon túl a pont, ami után lehet már a semmi, ami biztos, hogy valakinek valami és csak aztán soká egy másik pont.

Az utolsó farkas is csak egy mondat, de hogy az utolsó farkas az utolsó, amolyan apokaliptikus végjáték részleteként, az Krasznahorkai László novellájában könnyen megtörténhet. A Magvető Kiadó gondozásában a 2009-es év végén megjelenő, feszes, mélyvörös kis kötet erről tanúskodik. Egymondatos monológ, amely egy berlini kocsma asztalától távolodik el Extremadurába, egy spanyol tartomány utolsó szegletébe, majd tér vissza ugyanoda. Egy önmaga számára már csak volt embertől, egy emberig, akiben még hisznek, majd megint újra vissza. Egy volt professzor, aki már feladta a gondolkozást, és önmaga valamirevalóságát végképp kétségbe vonva, elindul bebizonyítani: „hogy mindaz, amit mi a létből érzékelünk, nem más, mint a hiábavalóság felfoghatatlan terjedelmű emlékműve, mely az idők végeztéig ismétli önmagát” (23.)

Ebben a szellemben hagyja magát sodortatni, míg egy kezdetben jelentéktelen, véletlenül feltűnő újságcikk az/egy utolsó farkas után nem indítja. Egy farkas után, amiről ő, a megfagyott ember majd újra érezni és gondolkodni fog: „Extremadurát a maga kongó, hideg szívébe zárta, és azóta megváltoztatva a végét, és éppen ott, a végénél, napról-napra folyton újraírja a fejében” (69.)

A történet, ami a helyiek kérésére, de végső soron inkább önmagában születik meg. A történet, amiben egy néhol hallgató tolmácsnő közvetítése farkasról farkasra, utolsótól utolsóig vezeti a sort: „a hatalmas ragadozó tátott pofával, vicsorgó fogakkal csak állt ott terpeszben, kimerevítve az örökkévalóságnak, és hallgatta saját elejtésének történetét” (37.)

A farkasok, akiknek nevük van, vagy akiknek csak addig van nevük, amíg az nem fáj túlságosan, a farkasok, akik köztünk élnek, és a farkas, akivé végső soron - akár akarunk, akár nem -, de mi is válhatunk.

A hiábavalóság, mely szinte minden Krasznahorkai-mű sajátja, hol etikai, hol esztétikai vigaszt kínál. Az önmagában talán nem is túl érdekfeszítő történet a keze alatt sodró lendületű drámává fokozódik. Jól adagolt izgalom, pontos, fokozódó határok és köszönve a végső kimondatlannak: képesek megrázni és megállítani, vagy mondhatni a megfelelő helyen kitenni a pontot.