„Féld a változást, és elpusztít, akard, és naggyá tesz”

…teszi fel a kérdést Lou Arrendale. Kérdezi magától, autista sorstársaitól, egészséges barátaitól. A döntéshez való eljutás útját járja végig a könyv. Amiről pedig döntést kell hozni, az maga az Élet. Formája, sémája, minősége. Nagy táméja a „normális” fogalma, vagyis inkább konkretizálhatatlansága. A beteggé váló „normális” ember, aki „beteg” társára vetíti ki élete romba dőlésének okát, hiszen az – a Sors nagyszerű iróniaérzéke révén – sokkal sikeresebb nála. A sajnálkozók, akik gyerekként kezelik az autistákat, vagy épp azok, akik egy csodát látnak elpusztulni a tökéletessé szocializáló beavatkozás nyomán. Isten, a hit és az egyéniség (az ego) kérdései. Mindezek elsősorban kérdések, de az írónő kérdéseiben minden esetben egyértelműek a válaszok. Az is könnyen észrevehető, hogy tudását nem szerezhette csupán könyvekből. Aki így tud egyes szám első személyben autistaként írni, az nem. Elizabeth Moon esetében kisfia volt a tanító: ajánlását is neki, illetve az autista gyermekeket nevelő többi szülőnek ajánlja.
A könyv egyszerre tanmese, felvilágosító irodalom (a betegségről), napló, és nagy társadalmi jelenségeket boncolgató mű. Nem mondanám filozófiának, de nagyon érdekes végigkövetni a személyiségfejlődést, és az arról való elmélkedést egy olyan szemszögből, amilyet mi sosem fogunk átélni vagy megérteni – legfeljebb elfogadni. Érdekes, bár néha pont ezért fárasztó is: egy-két helyen már ezredszer próbálja a szánkba rágni az írónő ugyanazt. Nyilvánvaló, hogy ez a betegség velejáró jellegzetessége, de van, ahol már annyira ordítanak a visszatérések, hogy azok kicsit nehézkessé, unalmassá tesznek egy-egy (két, három…) bekezdést.
Egyszerre feszül egymásnak a természet és a génsebészet, a lélek rejtelmei és a társadalom, az előítéletek, a pénz hatalma és az integráció, a másság elfogadása. Konkretizálva: Lou a közeli jövőben autistának született férfi, aki a modern technikának és pedagógiai ismereteknek köszönhetően sikeresen integráltak (bizonyos határokon belül); értem ez alatt, hogy önellátó, egyedül él, saját kocsija és munkája van. Egy multinacionális számítógépes cégnél dolgozik, ahol kamatoztatni tudja rendkívüli sémaelemző képességét. Speciális csoportjában mindenki autista, így erre tekintettel egy különlegesen felszerelt épületben, segítő környezetben dolgozhatnak. Ebbe a tökéletesen berendezett és működő életbe szól bele a Cég: megvesz egy kísérleti kutatást, amely technológiával normálissá tudná tenni az autistákat. A kérdések sora pedig innen indul el: mi lesz azzal, aki nem megy bele a változásba? Mi lesz azzal, aki igen? Mennyire tisztességesek az ajánlatok, a kutatóorvosok és a Cég? Akarják-e a változást egyáltalán? Miért szeretnének „normálisak” lenni ezek az emberek? Önmagukért, vagy azért, mert mindenki ezt várja el tőlük? Mennyire gyors a (kis- és nagybetűvel írt, vagy konkrétan és absztrakt módon vett) Sötét?...
Ezekkel a kérdésekkel még csak felvezettem a könyv igazi mondanivalóját. Aki akciót, mozgalmas, igazi cselekményt vár, annak nem a legjobb választás ez a könyv. Mindenki másnak szeretettel ajánlom: átélni, elmélkedni, újat látni.


Elizabeth Moon: A sötét sebessége.
Metropolis könyvek, Budapest, 2009.