A szabadság útjai

Persze a szereplőket itt Frank-nek és April-nek hívják (utóbbi igen beszédes név), és a rendezői székben sem James Cameron, hanem Sam Mendes üldögél. Az a Mendes, aki egy ehhez nagyon hasonló témát boncolgatott az Amerikai szépségben is. Ott is, itt is a mókuskerék megállítása és önmagunk felfedezése a téma. A két film mégis ég és föld; előbbiben a főhős még megtalálja a kitörési pontokat, és áttöri a konvenciókat. Bukása a környezet ellenállása miatt törvényszerű. A Szabadság útjaiban már nincs remény, nincs menekvés a hétköznapok elől. Leginkább azért, mert maguk a főszereplők túl gyávák, túl kicsinyesek vagy önzők ahhoz, hogy sorfordító lépéseket tegyenek. Lester Burnham szíve még a sok szépségtől akart szétrobbanni, amit a világban látott, Frank és April abba rokkan bele, hogy nem látják önmaguk és életük értékeit. Nem akarnak maradni, de képtelenek elmenni.

"Tűzszünet"

Mendes filmje egy vérbeli kamaradráma, rettentő súlyos hangulattal. Egy hangos és durva veszekedéssel kezdődik a történet, és attól kezdve mindig várjuk, hogy mikor robbannak újra a szereplők. Így a film ritmusa igencsak pulzáló; a „nyugodt” hétköznapokat ritmusszerűen törik meg az egyre őszintébb, vádaskodóbb, kíméletlenebb viták. Olyan nyomasztó a miliő, hogy görcsbe rándul tőle az ember gyomra. A rendező atmoszféra-teremtő képessége még mindig elsőrangú. Hiába a tágas ház, mégis szinte börtönszerűen szűknek érezzük a környezetet. Hiába a sok barát, a biztos egzisztencia, a két fiatal menthetetlenül egyedül van. Sokat elmond a filmről, hogy az egyetlen őszinte, nyílt lapokkal játszó karakter egy többszörösen leszedált, őrültnek tartott matematikus.

"Nem találkoztunk már valahol?"

Az egész koncepció azonban semmit nem érne a brillírozó színészek és a hibátlan, sebészi pontosságú forgatókönyv nélkül. A dialógusok sokszor keresetlenül hétköznapiak, de mindig többértelműek. Ráadásul a történet alakulásával mindig új és új értelmet kap egy-egy mondat. Ezért még a már említett matematikus olykor-olykor szájbarágós példabeszédeit is megbocsáthatjuk. Főleg mert Micheal Shannon olyan vehemenciával, és elementáris erővel adja elő őket, hogy én néha még levegőt is elfelejtettem venni, amíg beszélt. Bár csak keveset van a vásznon, ez mindenképp az év egyik legkiemelkedőbb alakítása. Akárcsak Kate Winslet-é, aki mindig nagyszerű, de April szerepében egyszerűen tökéletes. Olyan sokszínű, érzelem gazdag, hiteles, egyszerre csendes és vad a játéka, ami csak a legnagyobbak jellemzője. Leonardo DiCaprio csak egy hajszállal halványabb, igaz, neki kevesebb nagyjelenet jut. A keménykedés viszont továbbra sem áll igazán jól neki, ellenben szenvedni kevesen tudnak hihetőbben.
A Szabadság útjai nem egy könnyen befogadható, szórakoztató darab. Talán a legjobb szó rá a keserves; olyan, mintha egy lelki gyökérkezelésen vennénk részt. Viszont maximálisan életszagú, ezért alighanem mindenki megtalálja majd azokat a pontokat, amikkel azonosulni tud, és amik mélyen megérintik. Senkit ne tévesszen meg, hogy az ’50-es évek Amerikájába járunk: ez a történet ugyanúgy igaz ma is, és igaz lesz holnap is.

A szabadság útjai (Revolutionary Road, USA, 2008, 119 perc)
Rendezte: Sam Mendes
Szereplők: Leonardo DiCaprio, Kate Winslet, Michael Shannon, Kathy Bates, Ryan Simpkins, Ty Simpkins

Értékelés: